- Jaj, drágám, nem tudod, hol lehet a lázmérő? – hörgöm kínzó fájdalomtól átjárt testtel, a halál küszöbén.
- Hova tetted? – kérdez vissza bűbáj feleségem a vele született pedagógusi hanglejtéssel. Az ilyentől szokták a nebulók még azt is elfelejteni, amit esetleg véletlenül megtanultak.
- Ha tudnám, így fél lábbal a sírban, hogy hová tettem, akkor sem lenne ott, mert te valahová máshová pakoltad volna. – nyögöm a végrendeletemen gondolkodva.
- A HELYÉRE! Az a valahol máshol a HELYE, ahol tartjuk! – esküszöm, így mondja, csupa nagybetűvel, majd a hónom alá szúrja a műszert.
- Áááá, muszály volt kegyelemdöfést adnod a haldokló férjednek?! – könnyezem neki verbálisan.
- Nem muszály, hanem muszáj! Hallottam ám, hogy direkt elipszilonnal mondtad, csak hogy bosszants!
- Na, ne már, ezt nem hallhatod! – éled fel bennem a kíváncsisággal kevert dac – Utolsó kívánságom, hogy áruld el, hogyan csinálod!
- Ha néha figyelnél rám, te hipochonder, akkor tudhatnád, hogy abszolút hallásom van! Még azt is meghallom, amikor nem hasonulsz teljesen. Amúgy, ha időnként pontos j-vel is beszélsz, a szíved mélyén akkor is elipszilonnal gondolkodsz, te nyelvtanterrorista! – kicsit gúnyosnak tűnik a mosolya.
- Hát én ezt nem értem… - motyogok.
- Háttal nem kezdünk mondatot, hacsak nem hátfájásról van szó. Mint például Csasztuska Szilveszter klapanciájában: „Hátamban a konyhakésem, vér meg ömlik ki a résen.” – oktat ki. Kellett nekem egy bölcsészt elvennem?!
- Mi bajod van neked a bölcsészekkel, te reál szakbarbár?! – olvas a gondolataimban. Épp azon kezdenék töprengeni élet és halál között lebegve, hogy már gondolkodnom sem biztonságos, amikor hirtelen letelik a lázmérési idő. Megfogja a tűzforró lázmérőt, ránéz, felkacag, majd szavalni kezd:
               „Szervezeted lázad,
                Azért van most… hőemelkedésed!”
- Micsoda?! Csak hőemelkedés?! Agonizálok, sajog minden porcikám, folyik az orrom és emésztő tüzek égnek bennem, te meg kínrímekkel viccelődsz?! Legalább ötven fok van bennem, árnyékban! – háborodok fel utolsó leheletemmel.
- Harminchét kettő. Amúgy pedig nem az orrod folyik, hanem a taknyod az orrodból. Esetleg kifújhatnád. – fölényeskedik.
- Mindenbe belekötsz, mint a friss beton! Hát neked már a majdnem néhai férjed se szent?! – bőgöm.
- A temetésed után szóljak a gyóntatópapodnak, hogy indítsa el a boldoggá avatásodat? Azok alapján, amiket tud rólad, mennyiért hajlandó szólni az érdekedben? Isten malmai lassan és drágán őrölnek.
- Na, mi van, apa már megint szimulál és ágynak dől egy kis náthától? – lép be a lányom. – Nem akarsz nekem venni egy szimulátort, amin gyakorolhatok, amíg nem szerezhetek jogosítványt?
- Nem!!! – mérgesedek fel – Majd hagyok rád annyit a végrendeletemben, hogy vegyél magadnak! Ha még lesz erőm megírni…
- Anya, nem értelek! Nem volt senki más, akihez hozzámehettél volna?! – szemtelenkedik az elsőszülöttem, miközben az anyja befelé mosolyog.
- Muszály… - mondanám.
- Már megint kezded?! – csattan fel az oldalbordám.
- Muszáj volt találnia egy kőgazdag mérnököt, mert a tanári fizetése mellett maszekolhatott volna a cirkuszban éhezőművészként. – oktatom ki a lányt.
- Ezek szerint nem talált és csak te jutottál neki? Ha nincs ló, jó a szamár is? – röhög.
Erőtlenül visszahanyatlok a párnámra és forogni kezd körülöttem a szoba…
- Ne forgasd már a szemedet! Ijesztő vagy! Inkább kelj fel és járj! – parancsol a nejem.
- Ez az, anya! Látom, rájöttél, hogy csodatévő erőket kell mozgósítanod, hogy apát kirobbantsd a betegágyából! – kuncog a lányom.
- Mindjárt halálos ágy lesz! – horgadok fel – De jól szórakoztok! Gondolom, a temetésemet is vidámra tervezitek majd és egy standup-ost kértek fel a gyászbeszéd elmondására! Lányom, nincs valami sürgős dolgod valahol máshol?! Készen van a matekleckéd?!
- Tudod, apa – komolyodik el – elhatároztam, hogy megpróbállak szeretni, de nem könnyíted meg a helyzetemet! – csapja be maga mögött az ajtót.
- Ne röhögj ezen! – dörrenek a feleségemre – Nektek már meghalnom sem érdemes!
Úgyhogy inkább boldogan élek, míg meg nem bánom…