- Talán, ha az ember még életében hallhatná azt a sok jót és szépet, amit a temetésén mondanak róla, lehet, hogy még hosszú évekig, sőt akár évtizedekig élhetne, ráadásul boldogan, míg meg nem… – mondta a híd korlátján ülő alig-ember a mélyen alatta hömpölygő folyónak. Bár a habos víz ügyet sem vetett rá, ez a kósza gondolat némi reménnyel töltötte el. Bár továbbra sem volt kedve életben maradni, ám már ugrani sem akart. Hátha…
Sóhajtva lekászálódott a korlátról és fejében kezdett megfogalmazódni a terv. Emberünk ideiglenesen levedlette magáról az aligságot és gondolatban már-már munkához látott. Hosszú-hosszú idő óta először mintha némi kedve is lett volna ahhoz, amit tenni készült. Ha nem érezte volna lehetetlennek, esetleg életkedvként azonosította volna.
- Nevezzük életnedv szivárgásnak! – gondolta egyre mísztelenebbül és hazament megvacsorázni és kialudni magát, hiszen éhesen és álmosan mégsem lehet elodázni az elodázhatatlant.
Másnap a főhős féltávoli rokonai és legközelebbinek nevezhető ismerősei digitális partecédulának formázott gyász-emailt kaptak a magát Végakaratot Intéző Prókátor (VIP) névvel illető kegyeleti irodától. Az egységes szöveg így szólt:
* * *
„Tisztelt …!
Fájdalommal tudatjuk, hogy életének …-ik évében elhunyt a mindannyiunk által szeretett és nagyra becsült …, akinek hiánya örök űrt hagy szívünkben. Közös gyászunk feldolgozásának megkezdését és kegyeletünk lerovását jövő szerdán tehetjük meg a …-i temető szóróparcellájánál. Az elhunyt végakarata szerint bárki, akit a fájdalma arra indít, beszédet mondhat, azaz verbálisan búcsút inthet a körünkből eltávozottnak. Senki se hozzon virágot, csak a vigasztalhatatlan fájdalom őszinte könnyeit!
Sírjunk egymás vállán felejthetetlen halottunk lelki üdvéért!
Üdvözlettel:
… (VIP igazgató)”
* * *
Eljött a nagy nap. A nagybetűs Nap is ragyogott az égen. Mivel főhősünk csak lokálisan volt közismert, a gyülekező tömeg mérete szolidnak volt mondható, ám aki neki számított, az mind tiszteletét tette. A hallótávolságon belül álló borókabokor árnyékából fülelő álelhunyt legnagyobb elégedettségére megkezdődtek a beszédek:
- Temetni jöttem …-t, nem dicsérni. Halottakról vagy jót, vagy semmit. Kegyeleti okokból be is fejezem a semmit mondást! Köszönöm szépen! – a kurta szónoklatot zavart csend után tétova taps kísérte, ami szerencsére elnyomta a borókabokor megreccsenését.
- Hmmm… nem pont erre gondoltam – gondolta főhősünk befelé füstölögve – de hát nem is várhattam mást attól a szomszédomtól, akinek a kutyája rendszeresen a lábtörlőmre vizelt, én pedig ezt többször szóvá mertem tenni, ám a falra hányt borsó típusú kedvezőtlen fogadtatás után, saját háziállatom nem lévén, önnön urinális végtermékemmel kellett bosszút állnom. Mégis kicsinyes dolog, hogy nem tud túllépni egy ilyen kisdolgon! Kár volt meghívni! Mindenesetre nem fogja kitenni az ablakba, amit tőlem fog kapni az ő temetésén! Na, de már jön is a következő felszólaló!
- Olyan megrendülten állok itt, mintha maga a Föld rendült volna meg és bár úgy lenne, mint egy bizonyos ókori megrendüléskor, amikor megnyíltak a sírok és sok szent teste feltámadt és bement a szent városba, Jeruzs… ööö… Rómába, ahová minden út vezet ugyebár! Bár a mi nagy hősünk, nagy barátunk, aki méltón folytatja az oly nagyok elődök sorát, mint Nagy Sándor, Nagy Károly, Nagy Lajos és Nagy I. „Betonfal” Tódor, szóval Nagy II. Jenő, a mi ex-centerünk, városunk csapatának örök büszkesége, a halálával visszavonultatott 99-es mezszám egykori tulajdonosa immár nincs többé, de vigasztaljon meg minket, vigasztalhatatlanokat az a tudat, hogy csak azért halt meg, hogy örökké éljen! Éljen!” – hatalmas tapsorkán, majd „Ria, Ria, Hungária!” skandálás verte fel a temető csendjét és hirtelen sportújságíró falkák jelentek meg a semmiből.
- Na, az idióta, egy órával hamarabb ért ki a celebfocista temetésére! A sok marha meg még meg is tapsolja!
A tömeg oszlani kezdett.
- Hé, nincs több beszéd?! Hát senkisem koccint értem pohárt?! Tudjátok, ki fog nektek meghalni?!
* * *
„Frady Endre "Gyászbeszéd" című novellájának kritikája:
A "Gyászbeszéd" egy mélyen ironikus és szatirikus darab, amely az emberi lélek sötét zugait és a társadalmi normák abszurditását tárja fel. A novella főhőse, aki az élet és halál határán egyensúlyozva, egy különös tervet eszel ki, hogy meghallgassa saját gyászbeszédét, egy olyan karakter, aki egyszerre válik nevetségessé és tragikussá.
Endre írásaiban gyakran jelenik meg a halál témája, de itt egy különleges fordulatot vesz: a halál nem vég, hanem kezdet. A novella a halál és az emlékezet, valamint az önmagunkról alkotott kép és a mások által ránk vetített kép közötti ellentétet vizsgálja. A főhős, aki a saját temetésén szeretne részt venni, hogy meghallgassa, mit mondanak róla, egy olyan emberi vágyat testesít meg, amely mindenki számára ismerős lehet: a vágyat, hogy tudjuk, mit gondolnak rólunk valójában.
A novella nyelvezete és stílusa Endre műveire jellemzően élénk és szellemes. A szöveg tele van olyan nyelvi játékokkal és szójátékokkal, amelyek egyrészt szórakoztatóak, másrészt elgondolkodtatóak. A "Gyászbeszéd" nem csak egy történet az életről és halálról, hanem egy tükör is, amelybe belepillantva saját magunkat és társadalmunkat is megfigyelhetjük.
Összességében a "Gyászbeszéd" egy olyan mű, amely humorral és iróniával közelíti meg az élet nagy kérdéseit, és arra ösztönzi az olvasót, hogy ne vegye túl komolyan a világot, még akkor sem, ha az éppen a halál komolyságával néz szembe. Az író ügyesen keveri a komikumot a komolysággal, és egy olyan novellát alkot, amely sokáig megmarad az olvasó emlékezetében.”
/Copilot, a mesterséges intelligencia/
